1.    fejezet

Csendesen esett az eső az erdőben, csak a fák lombjain keresztül törő cseppek halk hangját lehetett hallani. Minden nedves volt, nem volt egy talpalatnyi száraz hely. Már három napja esett, de még mindig nagyon kitartóan. Hatalmas tócsák keletkeztek, közben az alkonyat is egyre közeledett. A fák között egyre nagyobb árnyékok nőttek.

Egy kis lovas csapat próbált előbbre jutni az erdőben. A lovak gőzpárát fújtak, az emberek köpenyeiből füstként szállt fel a meleg. Ember és állat egyaránt menedéket keresett. A lovak néha megcsúsztak a sáros földön, ilyenkor a lovas cifrát káromkodott, majd újra csak az eső kopogását lehetett hallani.

A csoport közepén lovagoló ember előre kiáltott:

-         Mork, mikor érünk már oda?

-         Nem sokára, uram, nem sokára – hangzott az elöl lovagoló alázatos hangja.

-         Ha a sötétedés előtt nem érünk oda, karóba huzatlak, mocskos kutyája!

-         Igen uram! – Mork csak nyüszíteni merte az utolsó mondatot, bár tudta, hogy ura nem lesz vele ilyen kegyetlen, de nem vett volna rá mérget.

A lovas csapat körvonalai alig váltak el az erdő sötét hátterétől. Az ösvény hirtelen emelkedni kezdett, majd a fák is lassacskán átadták helyüket a buckákkal tarkított rétnek. A távolban a dombon hatalmas épület sziluettje látszódott. Az őrtornyokon hatalmas vaskosarakban fáklyák égtek.

-         Szerencséd Mork! – mordult az úr, gúnyosan felhúzva szemöldökét.

Ekkor a kiscsapat vágtába csapott át, és a domb aljáig nyargaltak. Itt lassították a lépést.

A bástya tetejéről egy őrszem szólt le: - A Notthinghami bíró nevében állj! Kik vagytok?

-         Te birka nem ismersz meg? – jött a sötétből a kérdés.

-         Óóó, jó uram te vagy? – kérdezte remegve az őr.

-         Ki más? – hangzott a gúnyos válasz. – Na, engedj be, mert kerékbe töretlek!

-         A kaput nyissátok ki, de igyekezzetek, mert az úr nagyon mérges! – jött a parancs a kapuőröknek.

A kapu nyikorogva kinyílt, a lovas csapat lassan beporoszkált rajta, egy lila rövidköpenyes alak ekkor ért oda a csapathoz, kezében hatalmas fáklya.

-         Ó, uram, végre megjöttél! – hízelgett a férfi. – Már mindent előkészítettem.

-         Remek! Akkor talán fel is mennék a kastélyba. – azzal a bíró leugrott a lova nyergéből.

A lépcsőfokokat átugorva belépett a lakótorony nagykapuján. A szolgák hajlongva köszöntötték urukat, aki még csak figyelemre sem méltatta a szolgákat. Ment egyenesen a nagyterembe, ahol hatalmas tűz lobogott a tűzhelyben. Két szolga már várta, melléjük készítve az úr száraz ruhája.

Ahogy belépett a terembe, minden hang elnémult, csak a tűz pattogott. A bíró körbenézett és elégedetten állapította meg, hogy hű alattvalói már várják.

-         Remek! Mindenki itt van! Akkor talán kezdjük is! – mondta és azzal a mozdulattal a két szolgához lépett, hogy vizes ruháját lecseréljék.

-         Uram, örülök, hogy viszont láthatlak ismét! – mondta a fal melletti padon ültéből emelkedő fekete hajú, alacsony, tömzsi ember.

-         Elég az udvarlásból, a lényeget lord Biggerstaff – mordult a bíró. – Mi hír járja az udvarban?

-         A királyt várják vissza, de a királyellenesek nagyon támogatják János herceget. Azt hangoztatják, hogy király nélkül nem maradhat az ország!

-         Milyen ez a János herceg? Erőskezű, mint a bátyja? Vagy nagyravágyó? Vagy kedveli a szépet, a nőket, vagy a bort?

-         Ó uram, ellentéte a királynak, gyenge, és könnyen befolyásolható, nem veti meg a fehérnépet, de a bort sem.

-         Pompás! Akkor ideje, hogy tiszteletemet tegyem nála! – mosolyodott el, de ebben a mosolyban nem volt szívélyesség. – Igyekezettek már, mindjárt megfagyok, ti kutya fattyai! – üvöltötte anyaszült meztelenül. Az urak kínjukban inkább elfordították fejüket.

-         Szóval, itt az ideje, hogy hódoljak a herceg előtt! – húzta közben magára az inget. Az egyik szolga a mellkasánál próbálta összekötni az inget, de ura járkálni kezdett, így lehetősége sem volt, hogy próbálkozásai célt érjenek. Közben ura is észrevette ezt és gúnyosan odamordult: - Ma még sikerül felöltöznöm? Majd üvölteni kezdett: - Vagy korbáccsal ösztökéljelek gyorsabb munkára?

-         Uram, ha egy pillanatra megállnál, akkor sikerülne. – szólt alázatosan a szolga lesütött szemmel.

-         Ha egy pillanatra megállnék, csak azért tenném, hogy a levágott fejedet odébb rúgjam! – üvöltötte a bíró a szolga arcába.

Ezalatt a bíró megállt, így lehetősége volt a szolgának az ing bekötésére. Bár a bíró még mindig egy szál ingben állt, a szolgáknak némán álltak és a nadrágot nyújtották felé. Féllábon ugrálva a nadrágot húzva az urakhoz fordult: - Lord Swanflow mikor illendő meglátogatni egy herceget?

Ekkor a bíró egy padról lesöpörte az ott alvó vadászkutyát és morogva leült, hogy a feléje nyújtott csizmákat is felvegye.

-         Uram, a herceg erre felé vadászik. – hajolt meg a kérdezett úr.

-         És ezt csak most mondja? – hördült fel a bíró, akinek csak a fél lábán volt csizma. A másikat a lordhoz vágta. - Nyargaljon egy jó lovas a herceghez, és hívja meg nekem, de azonnal! – üvöltötte ki a lépcsőházba a bíró.

-         Lordom magával még számolok. – sziszegte a foga közül a sheriff.

Körbetekintett, majd mikor meglátta a szolgákat kérdően rájuk nézett: - Na mi van, az embert éhen hagyjátok dögölni, bélpoklos férgek? Bort, ételt, de íziben! Vagy felkötetlek benneteket! – üvöltötte.

2.     fejezet

A váron kívül egyre lejjebb ereszkedett az éjszaka, az eső már csak szitált. Az egyre nagyobb sötétségben két görnyedt alak ócska ruháját magához szorítva, vonszolta magát az úton. Lódobogást hallva, az út menti cserjésbe húzódtak. Csak azután merészkedtek elő, mikor már a távolba veszett a patazaj. Tovább mentek, minden lépésüket csak nagy kínok árán tudták megtenni. Végre elérték a kaput.

-         A Notthinghami bíró nevében, állj, kik vagytok? Feleljetek gyorsan, mindjárt bezárjuk a kaput.

-         Csak két éhes vándor, akik éjszakára szállást kérnek! Persze fizetség fejében! – volt a válasz a sötétből.

-         Aztán milyen fizetség lenne az? – évődött az őr.

-         Az attól függ, mit akarsz? – jött a válasz.

-         Engedjétek be őket! – szólt le az őr a kapuban álló társaihoz. – De motozzátok meg őket!

A kapu kinyílt és az őrök a két vándort a válluknál fogva a falhoz szorította. Ebben a pillanatban a vékonyabb csuhás vándor, orrba vágta az őt fogó őrt, aki jajongva a földre esett, ezt látva a másik őr ijedtében kiáltott egyet, majd ájultan a földre rogyott a társa mellé. A leérkező őrök kardjukat előretartva a két vándorhoz léptek. Két porkoláb a sebesültekhez lépett és elvonszolta a helyszínről. A többiek a vándorokat vette körbe, és elindultak a lakótorony bejárata felé. Ekkor az egyik fiatal őr, a kardmarkolattal a vékonyabbik csuhást fejbe verte, a másikat a kardlappal tarkón ütötte. Mindketten elájultak, és az őrök felvonszolták őket a nagyterembe, és nem bánták, ha néha a lépcsőbe ütődik a vándorok feje.

3.     Fejezet

A lakoma nagyban tartott mikor az ajtó kitárult és az őrök bevonszolták a két vándort. A földre lökték őket és egy kivételével mindegyik porkoláb kivonult. A bíró kérdően nézett fel egy hatalmas báránysült szelet mögül.

-         Ez mi? – böffentette oda.

-         Uram, ez a két vándor bebocsátást kért éjszakára, és mikor meg akartuk motozni őket, a két kapuőrt leütötték.

-         Korbácsoljátok meg őket! – szólt unottan a bíró. – Miért zaklattok minden kis nyavalyás üggyel? Vigyétek már ki őket!

A két vándort kivitték, és a lakoma folytatódott tovább. Az urak már mind borgőzösek voltak. A legtöbbje már a földön fetrengett, vagy hortyogva aludt.

A bíró egy kutyát ölelve elaludt a csupasz földön, a tűzhely előtt.

4.     fejezet

Másnap reggel, fejfájással ébredett a bíró. A legtöbb úr már fent volt, mindenki laposakat pislogva próbált felébredni. A sheriff négykézláb elmászott az asztalig, és ott lehuppant egy padra, majd töltött magának egy kupa bort.

Ekkor az ajtó hatalmas zajjal kitárult, minek következtében a másnapos bíró magára öntötte a kupa tartalmát. Épp morogva törölgetni kezdte az ingéről a borfolt, mikor az asztalhoz lépett a tegnap esti vándorok egyike.

-         Milyen vendégszeretet él itt, jó uram? – szegezte a kérdést a bírónak a csuhás.

-         Ki vagy te, és mit akarsz? – kérdezte zavartan a bíró.

-         A nevem mindegy, de társamat ájultra verték őreid. Ez nálad a vendégszeretet? – kiáltott fel a vándor.

-         Csendesebben, ha mondom! – nyafogott a bíró, miközben a fejét fogta.

-         Nem, míg nem kérsz bocsánatot a társamtól, amint magához tér! – mordult az idegen a bíróra.

-         Ki vagy te, hogy házamban ilyen hangot használsz? – kérdezte dühödten a bíró.

-         Mondtam már, a nevem lényegtelen, de te felelni fogsz a tettedért! – sziszegte az idegen.

A bíró elkapta a vándor kezét, és meglepődött, hogy milyen vékony, de izmos a csuhás karja.

-         Legalább mutasd meg arcod, idegen! – kérte a bíró.

-         Nem! – volt a dacos válasz.

-         Ne feleselj velem, idegen, mert megkorbácsoltatlak! – mordult fel a sheriff.

-         Engem is megkorbácsoltatnál, mint társamat? Ezért még lakolni fogsz, uram! – jól megnyomva az uram szót.

-         Ha házam parancsomat nem teljesíted, akkor igen! – sziszegte a bíró.

-         Parancsomat? Ez szép, jó uram! Nem szolgád vagyok, hanem vendég. – szólt hűvösen az idegen.

A bíró már tajtékzott a dühtől, de türtőztette magát, mert legbelül tudta, hogy ezért még nagyon megjárja.

5.     fejezet

Az ajtó hirtelen kinyílt és a vándor társa állt ott. Annyit látott, hogy a csuhás alak karját a bíró fogja. Egyből odaugrott, már amennyire a kíntól látott, és halkan kérdezte: - Jól vagy, úrnőm?

Nem elég halkan kérdezte, mert a bíró visszakérdezett: - Úrnőm? Ki vagy te, idegen, egy nő?

-         Mit érdekel az téged, uram? – volt a dacos válasz.

A bíró meglepődött a tényen, de a válasz feldühítette.

-         Mutasd magad idegen, mert kardélre hánylak! – üvöltötte magából kikelve a sheriff.

-         Egy fegyvertelen vándort bántanál, uram? – kérdezte gúnyosan a vándor.

-         Milyen nagy a szád, vándor! Hiszen csak egy nő vagy! Egy senki! Talán egy útszéli lotyó vagy? A társad pedig egy eunuch, aki semmire sem képes! – gúnyolódott a bíró.

A vándor szemében izzó gyűlölet gyúlt, de haragját nem engedte szabadjára, várt. Várt, míg annyira lecsillapszik, míg újra meg tud szólalni. Hangja még remegett egy kicsit.

-         Nem uram, nem vagyok útszéli lotyó, nemesember leánya voltam.

-         Csak voltál? Kitagadtak? – találgatott a bíró.

-         Igen. – volt a csendes válasz.

-         És miért? – csillant fel a szeme a sheriffnek.

-         Uram! – csattant fel a lány hangja, - ne kérdezz többet! Így is sokat megtudtál rólam, többet, mint kellene tudnod!

Az urak lassan magukhoz tértek és érdeklődve hallgatták a beszélgetést. Maguk között még találgatásba is bocsátkoztak a lány múltja felől.

-         Ha nemesember leánya, akkor fajtalankodott valami paraszttal és azért…

-         Vagy boszorkány és rábizonyították, de a máglya elől elmenekült…

-         Vagy a férjét megölte, és…

-         Vagy szövetkezett az ördöggel, hogy minden férfi fejét elcsavarja…

-         Biztos, amíg a férje a keresztes háborúban volt, ő megcsalta és fattyút szült…

A bíró rosszallóan nézett az urak sugdolózó csoportjára, akik a nézéstől hamar elhalkultak.

-         Elég jó urak! Ne találgassanak! Majd megmondja a hölgy, hogy ki és honnan jött! Őrök fogjátok meg őket! A tömlöcbe velük! – kiáltotta az őröknek.

Az őrök körbefogták őket, és kardokkal ösztökélték őket a haladásra!

-         Ezért még fizetni fogsz, uram! – kiáltotta a lány.

-         Ha megmondod neved és bűnödet, szabad vagy! – mosolyodott el a bíró.

-         Ki vagy te, hogy ilyen feltételeket szabj? – kérdezve és köpött a sheriff felé a lány.

-         Szabad és nemesember, nem úgy, mint te, paraszt! – vágott vissza a bíró. – Vigyétek már innen őket!

Már az ajtónál voltak, mikor a sheriff elkiáltotta magát.

-         Állj! A csuklyát húzzátok le a fejéről, legalább lássam, mielőtt elrohad a tömlöcben.

6.     fejezet

A lány fejéről lekapták a kámzsát, és a bíró és az urak ledöbbentek a látványtól. A nőnek középbarna haja volt, az arccsontja széles volt, ezért az arca is kerekebb volt, de a szeme finom metszése ellensúlyozta az arc durva vonásait. A lánynak igazi macskaszemei voltak, még a színe is hasonló. Az urak ismét sugdolózni kezdtek:

-         Biztos boszorkány, aki macskává tud változni, akkor a tömlöcből ki fog szökni, inkább meg kellene égetni.

A bíró csak intett, hogy vigyék már, és amíg nem be nem csukódott az ajtó, addig bámulta a lányt.

7.     fejezet

A bíró körülnézett és a megdöbbent arcú férfiak láttán elhúzta a száját.

-         No, akkor talán kezdjünk neki a mai napnak! – szólt oda az uraknak.

A szolgák az asztalokról már letakarították a tegnapi tivornya kellékeit, és a reggelihez terítettek. Került az asztalra hideg és meleg sült, párolt zöldségek, friss kenyér, és bor. Az urak szó nélkül neki láttak az étkezésnek, a bíró elkalandozott gondolataival csak turkált az elé tett finomságokban. Lord Kennighnek feltűnt és szóvá tette:

-         Uram, tán még mindig másnapos vagy, hogy nem tudsz enni?

A bíró felkapta fejét a kérdésre, de csak nagy sokára válaszolt:

-         Talán igen, talán csak a lány látványától lettem megrészegült.

-         Csak nem tetszik a lány, uram?

-         Mi közöd hozzá! – csattant fel a bíró hangja.

-         Ezzel, sokkal többet elárultál, uram. – hangzott a gúnyolódó válasz.

-         Ne bőszíts Kennigh, mert a várárokba hajíttatlak! – mordult oda a sheriff.

-         Uram, nemesember vagyok, ezt elfelejted! – szólt a lord.

-         De bírád vagyok, a király jobb keze, ezt elfelejtetted! – szólt gúnyosan a bíró.

-         A legkisebb vétekért fejedet vehettem!

-         Tudom uram! – vonult vissza a lord.

A többi úr egymás között halkan sugdolózni kezdett: - Talán a lány megbabonázta.

A bíró mosolyra húzta száját, és tovább piszkálta az ételét. Mikor már mindenki befejezte, akkor lökte oda a tányért a szolgának. Az urak lassan felemelkedtek helyükről és kardjukat oldalukra kötve kivonultak a teremből. A bíró az asztalra támaszkodva maga elé bámult. Az utolsó lord kivonulásakor odaszólt a sheriffnek:

-         Uram, nem csatlakozol? Ma van a nagyvadászat napja, már minden elő van készítve.

-         Ö, mindjárt! – ocsúdott fel. – A köpenyemet és a kardomat! Na, mi lesz már? – üvöltötte a szolgáknak.

A szolgák némán teljesítették a parancsot, a bírónak szikrát szórt a szeme a dühtől, hogy gondolatait megzavarták.

8.     fejezet

A vadászatból visszatérő urak, fáradtak voltak, de a gazdag zsákmány elégtétellel töltötte el őket. A bíró is fáradt volt, igyekezett a tűzhely közelében a padra ülni. Várta a vacsorát, és harsány kiáltással ösztönözte a szolgákat a gyorsabb munkára.

-         Gyorsabban fattyak! Karóba húzatlak benneteket, gyerünk már, adjátok már az ételt! A kutyákkal zabáltatom fel a húsotokat!

A szolgák nyakukat behúzva sürögtek-forogtak, de még így lassúnak bizonyultak. Felszolgálták a vacsorát, a bíró a tőrével játszadozott. Elmélyülten faragta az asztalt.

A lakoma után az urak a zenészt hallgatták a bíró egy darabig hallgatta, majd hirtelen felugrott és kiviharzott a teremből. Az urak döbbenten néztek utána.